Egyenlő bánásmód vagy egyenlő esély?

A minap egy bejegyzés a Facebookon szöget ütött a fejemben, és eszembe juttatta, hogy Magyarországon az esélyegyenlőségért felelős szervet úgy hívják: Egyenlő Bánásmód Hatóság.

Az egyenlő bánásmód szerintem nem ugyanaz, mint az egyenlő esély. Az egyenlő bánásmód nem feltétlenül igazságos.

Az oktatásban meg a szociális szférában dolgozók számára valószínűleg ismerős a dilemma: hogyan támogassunk mindenkit személyre-szabottan, a szükségleteit és körülményeit méltányosan figyelembe véve úgy, hogy közben igazságosan és egyenlően bánunk mindenkivel. Különösen kényes téma ez a pszichés betegségekkel is terhelt ügyfelek esetében, akik sokszor a betegségükből kifolyólag akkor is kivételezésről panaszkodnak, ahol nagyítóval sem találni kivetnivalót. Mert bár nagyon csábító minden helyzetet egy sor előre kitalált szabály szerint kezelni, az életben igazából kevés problémára van a polcról levehető, előregyártott egyen-megoldás.

Amikor új lakó érkezik hozzánk a menhelyre fel szoktam hívni a figyelmüket, hogy néha látszólag következmények nélkül szegi meg a szabályzatot egy-egy lakó, s hogy ennek az esetek többségében nem az az oka, hogy kivételezünk vagy magasról teszünk rá, hogy mi történik a házban. Hanem az, hogy mindenkinek mások a körülményei, és mindenkinek más jellegű segítségre van szüksége. A házirend egyik pontja például az, hogy vendégeket szigorúan tilos fogadni, és ha a menhely pontos helyét egy lakó valakinek felfedi, azonnali kilakoltatás a következménye. Van azonban, amikor kivételt teszünk. Például mikor a huszonnégy éves, két SEN-es kisgyereket nevelő anyuka egy harmadik, koraszülött babának adott életet, és nem boldogult egyedül, megengedtük, hogy a nagymama bejöjjön segíteni. Amikor a lakóink hasonló helyzetekből adódó vélt igazságtalanságok miatt panaszkodnak, nehéz elmagyarázni, mi az oka, főleg úgy, hogy nem tárgyalhatjuk meg velük mások személyes körülményeit. Ezért tetszett meg a fentebb említett bejegyzés, amit egy tanárnő osztott meg.

Magyarul valahogy így szólt:

"Az igazságos bánásmód sokszor azt jelenti, hogy nem mindenkivel ugyanúgy bánunk. Ezt minden tanév első hónapján megtanítom a diákjaimnak. A nyolcévesek is képesek ezt megérteni, és mindössze egy doboz sebtapaszba kerül: Megkérem az összes diákot, hogy tegyen úgy, mintha megsérültek volna, és sebtapaszra lenne szükségük. A gyerekek imádják a sebtapaszt. Megkérdezem az elsőt, hogy hol fáj neki. Ha azt mondja, az ujja, az ujjára ragasztok egy tapaszt. Ezután megkérdezem a másodikat is, hogy neki hol fáj. Attól függetlenül, hogy mit mond, az ujjára teszem a tapaszt, pont úgy, mint az elsőnek. Ezt végig csinálom az egész osztállyal. Mindegy, mit mondanak, hol a seb, ugyanoda kapják a tapaszt, mint az első.

Miután mindenkit betapaszolok, megkérdezem, hogy szerintük az első gyereken kívül segítettem-e valakinek. Aztán kijelentem: "De hiszen, én mindenkivel ugyanúgy bántam. Mindenki kapott egy sebtapaszt az ujjára!" Ilyenkor ők megpróbálják velem megértetni, hogy ők nem ugyanott sérültek meg, én meg úgy teszek, mint ha csak akkor érteném meg. Aztán elmagyarázom: "Lesznek az évben olyan pillanatok, mikor néhányatok mást kap, mint a többiek, mert másra van szüksége. Pont úgy, ahogy mindenkinek máshova kellett ma sebtapasz."

Ha év közben aztán az egyik diák kérdőre von, hogy miért kapott valaki más házifeladatot, vagy miért hagyhatja el az osztályt óra közben, vagy miért foglalkozik vele külön egy másik tanár is, emlékeztetem őket a sebtapaszra."

Én vagyok szőrszálhasogató vagy szerintetek is problémás ez az elnevezés? Magyarországon az iskolában meg a szociális intézményekben hogyan valósul meg az esélyegyenlőségre való törekvés?