Angliai tréjnszpoting

Engem mindig vonzott a társadalom perifériáján élőkkel való munka, s hogy mi választja el az átlagembert azoktól, akikre a többség csak sajnálattal, iszonyattal vagy lemondással gondol.  Ez a vonzódás végül oda vezetett, hogy négy éve gondoltam egy nagyot, és munkára jelentkeztem egy dél-angliai non-profit szervezethez, ami a szociális lakások kiadása mellett lakhatást és segítséget kínál többek közt emberkereskedelem/ modern rabszolgatartás áldozatainak, állami gondozott fiataloknak, családon belüli erőszak elől menekülőknek, pszichés betegségekkel élőknek, drog- és alkoholproblémás felnőtteknek.

A szervezetnél azóta dolgoztam irodában és terepen is drogosokkal, alkoholistákkal, pszichés betegekkel, állami gondozott fiatalokkal, jelenleg pedig egy menhelyen családon belüli erőszakot elszenvedett családokkal foglalkozom. Erről és mindenféle, a témához lazán vagy szorosan kapcsolódó dologról fogok írni a terveim szerint. Első bejegyzésként felelevnítem a kezdeteket a négy éve magamnak írt jegyzetek alapján. A neveket a biztonság kedvéért mind megváltoztattam.

Az első munkanapom pénteken reggel a lakásunktól 30 perc sétára, 7-kor kezdődött, de igyekeztem 15 perccel hamarabb odaérni, mert fogalmam sem volt mi vár rám. Csak annyit tudtam, hogy egy úgynevezett "high tolerance" azaz magas tűrésű hajléktalanszálló napi működtetésében kell részt vennem, és hogy szükségem lesz egy adag proaktivitásra, mert senki nem fog dirigálni, de azért elvárják, hogy észrevegyem, mi a teendő. A magas tűrésű hajléktalanszállót az különbözteti meg a többitől, hogy lakóinak nem kell lemondaniuk a droghasználatról hogy fedelet kapjanak a fejük fölé, azaz az itt elhelyezettek szinte kivétel nélkül mind aktív drogosok.

Még szerencse, hogy a szorongó huszonéves helyét már rég átvette a jöjjön, aminek jönnie kell harmincas nyugalma.

Amint az irodaházak közt messziről észreveszek egy lerobbant állami intézetnek kinéző kockacsodát, tudom, hogy megérkeztem. A dupla ajtós beléptetőrendszeren mosolygós munkatársak vezetnek át, s én közben figyelmes leszek a két ajtó közt a földön reszkető, vizes szemű, negyvenes éveiben járó ijedt asszonyra, akit hangos jóreggelttel köszöntök.

A két éjszakás munkatárs a rövid bemutatkozás után szinte régi bajtársként fogad, és viccelődve vázolja fel a legfontosabb tudnivalókat. Kapok egy walkie-talkie-t, ami nélkül "a saját érdekedben sehova ne menj az épületben."

A középkorú, Woddy Harrelsonra kísértetiesen hasonlító férfi nagy mesemondó, széles gesztusokkal, pörgő nyelvvel mondja és mondja és mondja, hogy törött üvegpalackkal fenyegették odakintről, ezért kihívta a rendőröket, meg hogy XY-t kilakoltatták a múlt héten, Z pedig rablásért tévedésből őrizetbe került, de már elengedték. Műszaktársával, Polly-val felváltva azt is elmesélik, hogy a sarokban reszkető nő egy szomszéd nagyvárosbeli szkizofrén beteg, aki 5 napja tűnt el otthonról és azóta rója az utcát gyógyszer nélkül. Mivel semmilyen hatóság nem vállalja érte a felelősséget, és a sürgősségi sem hajlandó neki gyógyszert adni, amiért nem helyi lakos, ők maradásra bírták és felhívták a hozzátartozóit, akik remélhetőleg hamarosan megérkeznek érte.

A szemtelenül fiatal Polly, egy 13 és egy 6 éves gyerek édesanyja, hatalmas vörös keretes szemüveg mögül mosolyog a világra, és mikor gyanakodva a koráról kérdezem, nevetve mondja, hogy valóban kicsit korán szülte az elsőt, de már hamarosan betölti a harmincat. Polly még egy órával a műszakja vége után is a földön reszkető nő mellett ücsörög egy széken- nem akar hazamenni, míg biztonságban nem tudja. Az aktívan hallucináló Rosie felváltva beszélget Polly-val és a fejében lévő hangokkal, és nagyon retteg. Valamiért azt képzeli, hogy egy Facebookon posztolt rasszista hozzászólása miatt üldözik a hatóságok és veszélyben az élete. Már a rendőrségen is feladta magát, akik nem vették komolyan és nem is segítettek neki. Mint a szülőktől egyébként megtudtuk, Rosie-nak sem internet-hozzáférése, sem pedig Facebook profilja nincs. Néha feláll a sarokból, odasomfordál a pulthoz, és kéztördelve, vizes, esdeklő szemekkel néz az ablak mögött ülőkre, míg meg nem mutatjuk, hogy üres a kezünk, nem küldünk kódolt üzeneteket senkinek, vagy el nem magyarázzuk, hogy nem róla beszélünk, hanem a napi teendőkről. 

Hét órakor megérkezik egyik műszaktársam Rebecca, és először semmi érdeklődést nem mutat irántam, de aztán finoman valahogy mégis megpuhítom. Megtudom, hogy huszonévig dolgozott főnővérként kardiológián, de egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően nem tudja rendesen használni a bal kezét, ezért szakmát kellett váltania. Rebecca fiatalosan öltözik és viselkedik, és nem néz ki többnek 36-40 évesnél, ám mikor 21 éves fia readingi fesztiválozásáról lelkendezik, kiderítem, hogy az ötvenhez közelít.

A szkizofrén Rosie szülei valamivel nyolc után érkeznek, szelíden mosolyognak, sem megkönnyebbültnek, sem hálásnak, sem ijedtnek nem látszanak, valószínűleg már hozzászoktak a hasonló epizódokhoz, és természetesnek veszik, hogy valaki majd úgyis segít. Lányuk közben annyira hozzászokott a jelenlétünkhöz, hogy közli: inkább velünk marad. Erre azonban nincs lehetőség, ezért Rosie-tól is és a kimerült Polly-tól is érzékeny búcsút veszünk.

Kilencig kettesben vagyunk Rebeccával, de nem sok a teendő- a reggelit az éjszakás műszak már kikészítette fent az étkezőben, amit csak a kilenckor érkező kisfőnökkel, Dannel együtt takarítunk el (ami amúgy a takarító dolga, de besegítünk, mert alkalmat ad a lakókkal való interakcióra).

Az étkező- rossz kép, de csak ezt találtam a régi képeim közt

Dan a húszas évei végén járhat, tetovált, csuklóján nyári fesztiválok belépői, orrában középen diszkrét karika. Vele kimerészkedve látom először a kopott, szürke szállást belülről: a földszinten irodák és egy nagy közösségi tér tévével, és kiszuperált fotelokkal, az első emeleten kisebb társalgó és tévé, egy folyosó kb 20- 30 szobával, étkező székekkel asztalokkal, egy, a lakóktól elzárt nagy, ipari felszereltségű konyha gáztűzhellyel, mosogatógéppel, hűtőkkel és fagyasztókkal, valamint irodák, étkező és fürdőszoba kizárólag a dolgozók számára. Az alkalmazottaknak fenntartott területeket az épület egészében kódos-kártyás beléptetőrendszer védi, amihez 10 óra magasságában kódot is és kártyát is sikerül szereznem. A lakók szobáin és a mellékhelyiségeken kívül minden be van kamerázva.

Káosz a konyha egyik felében. Hátul jobbra az étellift a földszinti társalgóba közlekedik

A reggeli gabonapehelyből, tejből, kenyérből, gépzsírra emlékeztető lekvárból és olvasztott műanyagra hajazó margarinból, tejből és teából áll. Az irodai faliújságon már azt is olvastam, hogy mindebből a lakók ésszerű határokon belül korlátlanul fogyaszthatnak. Miután Dannel eltakarítjuk a romokat, és lefertőtlenítjük az étkezőt (csak amúgy angolosan, nem túlzásba véve), visszamegyek a recepcióra, ahol újabb dolgozókkal találkozom. Pete, a csontsovány, kékkel összetetovált, őszbe forduló takarító fenntartásokkal méregeti kendős, konszolidált személyemet, de az izmosan vékony rövidnadrágos, tornacipős harmincas-negyvenes Max barátságosan mosolyog, ahogy szék hiányában felhúzom magam az iratszekrény tetejére, és szinte várja, hogy kérdezzek. Én meg persze kérdezek is. Megtudom, hogy Max ingyen önkénteskedik a menedékházban miután pár éve keménydrogosként ő is itt húzta meg magát egy ideig.

Jelenet a Trainspotting című filmből

Beszélgetésünket az azóta munkához látott Pete walkie-talkie-n át recsegő hangja zavarja meg. Kéri, azonnal intézkedjünk, mert véres törölközőt talált az egyik szoba előtt, úgyhogy valakinek akár az élete is veszélyben lehet. Izgatottan kaptatunk a második emeletre, ami a konyha kivételével nagyjából ugyanolyan, mint az első emelet. Max bekopog, bekiabál, majd az adminkóddal belép a törölköző mögötti szobába, aminek ágyon heverő lakója álomittas morgással tagadja, hogy köze lenne a véres rongydarabhoz, aztán a másik oldalára fordul.

Ilyet is ad a tűcsereprogram- ebbe kell dobni a használt tűt, és amikor megtelik, visszavinni.

Miután a törölközőt a fecskendőkkel és tűkkel teli veszélyes hulladékgyűjtőbe teszi, Max megkérdezi, hogy van-e kedvem vele szobaellenőrzést csinálni. Persze, hogy van. Szobaellenőrzés nap közben háromszor, éjjel pedig kétszer történik, és azért van rá szükség, mert az aktív heroinhasználók közt nagy a túladagolás és más komplikációk veszélye. Az első napon még nem tudhattam, de a később megismert lakók közül többet elmaradt szobaellenőrzés miatt fogunk elveszíteni.

Ennek az ágynak a tulajdonosa, egy aprócska harmincas nő mindig bohóckodott és imádott olvasni. Sokat beszélgettem vele, ezért megtudtam, hogy a gyermekkorában huzamosabb ideig elszenvedett szexuális erőszak következtében meddő lett, amit soha nem tuott feldolgozni. Többször próbált leállni a heroinnal sikertelenül, míg végül egy reggel eszméletlenül találtak rá a szobája padlóján. Pár nappal később a kórházban életét vesztette.

Az ellenőrzés során szobáról szobára járva vonulunk végig az épületen. Maxot  mindenki régi ismerőként üdvözli, sokakkal el is beszélgetünk, én pedig mindenkinek bemutatkozom, amit örömmel fogadnak. Mindenhova bekopogunk, ha nem érkezik válasz bekiabálunk, majd többszöri figyelmeztetés után a mesterkóddal benyitunk. A szobában szétnézve feltérképezzük a szoba állapotát és jegyzeteket készítünk. A ház szabályai szerint a droghasználat jeleit kötelesek a lakók eltüntetni, tehát ha tűt, pipát, kanalat és társaikat találunk, írásos figyelmeztetést adunk érte. Lejegyzeteljük azt is, ha önhanyagolás jeleit fedezzük fel a szobán, meg azt is, hogy találkoztunk-e a lakóval. Ha ugyanis egy ügyfelet egyszer sem látunk egyhuzamban 48 óráig, és telefonon sem tudjuk elérni, eltűnt személynek jelentjük a rendőrségen.

Ilyenért figyelmeztetés jár

Az épületben összesen 45 szoba található, minden emeleten közös fürdőszobával. A legfelső emelet szobái saját fürdőszobával is rendelkeznek, ezért az itt lakók kiváltságosnak számítanak. Minden szoba tükrözi valamennyire a benne élő egyéniségét és pszichés állapotát; vannak gyűjtögetők, padlótól plafonig halmozott  kacatokkal (ami tűzveszélyes, ezért állandó figyelmeztetésekkel jár), vannak önelhanyagolók és minimalisták, és vannak olyanok, akiknek a lakrészébe lépve el sem hiszem, hogy hajléktalanszállón vagyunk, mert otthonos, tiszta, illatos és hívogató. Az egyik idős lakó nyilvánvalóan tech-mániás, mert aprócska szobája csillivilli elektronikai eszközökkel van tele: hatalmas plazmatévé, szuperkirály kávéfőző (ebből meg is kínál, de udvariasan visszautasítjuk), hűtő, hangfalak, kenyérpirító, számítógép, miegymás. Később megtudom, hogy ő nem drogprobléma miatt van itt, de nem derül ki számomra, hogy akkor pontosan miért. Egy másik idős lakó puritán egyszerűségben él, az ágya katonásan bevetve, a padló patyolat-tiszta, csak a mindent átitató vizelet szag árulkodik róla, hogy valami mégsincs rendben. Maxtól megtudom, hogy ő azon kevesek egyike itt, aki nem drog, hanem alkohol-függésben szenved, és nem mellesleg egykor a Cambridge-en tanított irodalmat.

Nem az idős Cambridge professzor az egyetlen patinás vendég itt. Van a lakók közt ex-olimpikon, meg egy helyi milliárdos tékozló fia, az egyik húszas éveidben járó fiú pedig az Oxfordon tanult ugyancsak irodalmat, míg a pszichózis el nem hatalmasodott rajta. Az ő szobája olyan mocskos, hogy kifelé törlünk lábat. Felemás tornacipő, piszkos zokni, mosatlan tányérok és bögrék benne rohadó kávéval, mindenre ráfolyt akrilfesték- az irodalom mellett a festés volt a szenvedélye, mielőtt minden helyét átvette a heroin,- ütött-kopott gitár, mocskos-gyűrött iratok, gyógyszerek, és fiatalkorom kedvenc bandáinak cédéi (Alice in Chains, Pear Jam, Rage Against the Machine stb) keverednek színes halomban a földön, az ágyon és alatta. A csupasz matracon hamu és cigarettacsikkek, a fürdőszoba szinte megközelíthetetlen és aggasztó állapotban van.

Ezeket egy ruhásszekrény tetején találtuk. A lapos fenekű kanalakat kifejezetten heroin felfőzéséhez gyártják, és a tűcsereprogram keretében beszerezhetőek

A reggeli műszak utolsó rendszeres feladata az ebéd felügyelete. Ilyenkor kávé, tea, kenyér, margarin és adományokból összegyűjtött konzerv-leves az állandó menü. Az önkiszolgáló rendszer nem igényel túl sok beavatkozást, de ilyenkor alkalmunk nyílik elbeszélgetni az érkezőkkel, azaz potenciális lehetőség az intervencióra. Itt személyesen is megismerkedem az ex-Oxford-hallgatóval; a Kis Hercegre emlékeztető kedves mosolyú, vézna szöszi a felszeletelt kenyerek közt turkál. Kérdésemre, hogy mit keres, azt válaszolja, hogy teljes kiörlésű magos kenyeret, mert az egészségesebb. A karja tele szúrásnyommal, de nem érzi az iróniát- az erejéből jelenleg ennyi telik egészségtudatosság terén.

A teendők közti szünetekben azt is megtudom, hogyan működik a rendszer. Az önkormányzat emberei az utcákat járva egyenként elbeszélgetnek a szabadban alvókkal, és ha megfelelnek a kritériumoknak, referálják őket hozzánk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki rendelkezik helyi kötődéssel (a városban volt valamikor állandó lakhelye vagy itt élnek a szülei), valamilyen szenvedélybetegséggel küzd, nem jelent szélsőségesen nagy veszélyt mások testi épségére, és van nálunk szabad szoba, akkor nagy eséllyel hozzánk fog kerülni. Hozzánk irányítják azokat is, akik az önkormányzatnál önként jelentkeznek hajléktalanként, kimerítik a fenti kritériumokat, és máshol nem tudják őket elhelyezni (általában drog és életvezetési problémák miatt). Besétálni hozzánk szobáért  önkormányzati referencia nélkül nem lehetséges. Aki így próbálkozik, kénytelenek vagyunk elutasítani.

Az aprócska szobák havi lakbére a magas üzemeltetési költségek miatt ezer font fölötti összegre rúg, aminek nagyobb részét az állami lakbértámogatás (hivatalos nevén Housing Benefit) fedezi. Ezen felül csak havi 120 font körüli összeggel kell a lakóknak a költségekhez járulniuk, ami fedezi a víz-, villany-, és gázfogyasztást, a mosógéphasználatot és a napi háromszori étkeztetést. Ez utóbbi azért kötelező része a szolgáltatásnak, mert sokan máskülönben nem ételre, hanem a szenvedélybetegségükre költenék a pénzt. A lakók mindegyike állami segélyeken él, ami havi minimum £350-400, egészségügyi pótlékkal akár £1000+ körüli összeget jelent, és amit esetenként lopással, koldulással, prostitúcióval és hasonlókkal egészítenek ki. A heroinfüggőség ugyanis drága mulatság, ráadásul egy idő után már csak drága, és egyáltalán nem mulattató.

Aki rendesen fizeti a lakbért, nem bukik le drogkereskedéssel az épületben és nem viselkedik aggresszívan, addig marad, amíg szüksége van a szobára. Ideális estben 1-2 év egy ügyfél itt-tartózkodásának ideje, ami idő alatt ha akarja, segítséget kap a drogról való leálláshoz, és továbbköltözhet egy lakásba. A valóságban azonban a leszokás és visszaesés állandó szomorú körforgása ez a hely, ahova gyakran jutnak vissza a kiköltözők miután nem fizetés vagy egyéb droggal kapcsolatos problémák miatt újra hajléktalanok lesznek.

Ezt a posztert egy éjszakai munkás kérésére ütöttem össze, aki rendszeres mozi-esteket szervezett a lakóknak pattogatott kukoricával, pizzával és üdítőkkel.

A menhelyi munkával eltöltött néhány hónap alatt többet tanultam, mint valaha reméltem a szerhasználatról, a függőségről, és az ezek árnyékában burjánzó prostitúcióról és bűnözésről; a felépülésről és visszaesésről, az utcán élők valóságáról, a brit szociális rendszerről, segélyekről, a hatóságokkal való együttműködésről, és a hajléktalanságról. A lakókkal elbeszélgetve pedig újra és újra felbukkantak a derékbatört életek visszatérő motívumai: a gyermekkori szexuális bántalmazás, a testi fenyítés és megalázás, a családon belüli erőszak és a diszfunkcionálisan működő családok, az elhagyás és elhanyagolás, és az ezek talaján sarjadó pszichiátriai problémák. A szervezetnél eltöltött 4 év alatt azóta az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sok "normálisnak" tűnő családot érintenek ezek a problémák a kívülállók elől gondosan takargatva, és hogy az átlagembert kevesebb választja el a perifériától, mint hinni szeretnénk.

***************************************************************************

Ha érdekelnek hasonló témák, kövesd a Facebook oldalamat ITT