Csillámló Sziklafal

Akármilyen furcsán hangzik, nem mindenki tudja magáról, hogy bántalmazás áldozata. Sőt, a bántalmazás természetéből adódóan a legtöbb bántalmazott saját magát hibáztatja az őt ért megaláztatásokért (ha jobban főznék, ha összeszedetteb lennék, ha nem lenne olyan nagy a szám, ha tudnám, mikor kell hallgatni, ha lefogynék, ha meghíznék, ha nem lennék olyan elviselhetetlen, ha jobban érteném a szükségleteit, ha.. ha.. ha..) A bántalmazás szerves része ugyanis, hogy a bántalmazó módszeresen aláássa áldozata önbecsülését, és megingatja a saját ítélőképességébe vetett hitét. Tökéletes kapcsolat nem létezik, mert mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái, és nincs két ember, aki állandóan tökéletes harmóniában van egymással. Olyan is kevés van, aki soha nem alkalmazott még valamilyen bántalmazó viselkedésformát. Van azonban különbség problémás kapcsolat és bántalmazó kapcsolat között. Ha tehát, kedves olvasó, nem vagy benne biztos, hogy bántalmazó kapcsolatban élsz-e, ezt a tesztet pont...

A főépület bejárata kívülről A női menedékházba, ahol dolgozom, néhány hónapja rendőrségi kisbusszal hoztak egy román anyukát, és rögtön jelentkeztem is, hogy szeretném, ha az én ügyfelem lenne. Tudom, közel sem mindenki érez így, de számomra itt Angliában a román-magyar (meg szláv-magyar) ellenségeskedést felülírja a közös kelet-európaiság. S valóban, a román asszonykával elbeszélgetve megint az az érzésem támad, mint korábban a lengyel meg orosz kliensekkel. Hogy Erdély ide, pánszlávizmus oda, Angliából nézve sokkal több szál köt össze minket kulturálisan és mentalitásban a mi sírva szeretett K-Európánkban, anyanyelvtől és etniumtól függetlenül, mint ahány dolog elválaszt minket. Az új lakó története tipikus bevándorló-sztorinak is nevezhető: többdiplomásként egy gyárban dolgozott, mielőtt hozzánk került, és esze ágában sincs visszamenni Romániába. Azt mondja, itt sokkal több esélyt meg lehetőséget adnak az embernek, és nem gördítenek minden elé értelmetlen akadályokat. Szabadidejébe...

Szombaton reggel pánik-hangulatú e-mailt írt az egyik ügyfelem, aki már kiköltözött a menhelyről, és akivel pénteken két órát eltöltöttem, mert mindenféle segítségre volt szüksége. Próbált telefonon elérni- írja,- de nem voltam elérhető. Iszonyúan sajnálja, mert amikor nála jártam még nem tudhatta, de azóta kiderült, hogy egy ismerősét koronavírus-fertőzéssel diagnosztizálták, és lehetséges, hogy rajta keresztül már én is megkaptam. Ez több, mint remek, gondolom magamban, mivel jövő héten szabin leszek, és újszülött-nézőbe megyünk, utána meg a kemón meg transzplanton átesett apukám jön látogatóba. Hirtelen érezni vélem, hogy szorít a mellkasom, szúr a tüdőm, és levegőt sem úgy kapok, mint máskor. (Hogy nem vettem ezt eddig észre?!) Válaszul persze nem ezt írom, hanem hogy semmi baj, minden rendben lesz, tudom, hogy nem tudhatta, én egyáltalán nem aggódom, és a többi és a többi. Közben meg rohamos guglizásba kezdek, hogy megtudjam, mennyi a lappangási idő (vajon mennyi időm van hátra? t...

Engem mindig vonzott a társadalom perifériáján élőkkel való munka, s hogy mi választja el az átlagembert azoktól, akikre a többség csak sajnálattal, iszonyattal vagy lemondással gondol.  Ez a vonzódás végül oda vezetett, hogy négy éve gondoltam egy nagyot, és munkára jelentkeztem egy dél-angliai non-profit szervezethez, ami a szociális lakások kiadása mellett lakhatást és segítséget kínál többek közt emberkereskedelem/ modern rabszolgatartás áldozatainak, állami gondozott fiataloknak, családon belüli erőszak elől menekülőknek, pszichés betegségekkel élőknek, drog- és alkoholproblémás felnőtteknek. A szervezetnél azóta dolgoztam irodában és terepen is drogosokkal, alkoholistákkal, pszichés betegekkel, állami gondozott fiatalokkal, jelenleg pedig egy menhelyen családon belüli erőszakot elszenvedett családokkal foglalkozom. Erről és mindenféle, a témához lazán vagy szorosan kapcsolódó dologról fogok írni a terveim szerint. Első bejegyzésként felelevnítem a kezdeteket a négy éve m...